Magány

Fáj a magány. hiába kell szembesülnöm vele napról napra, hétről hétre, még mindig fáj. Hiába hiszem, hogy ennyi idő után már képes vagyok felkészülni rá, hiába sikerül ezt a látszatot keltenem, mégis... Nem lenne szabad ennyire fájnia.
Azt hiszem, azok a borzalmas, rémálomszerű évek túl mély nyomot hagytak bennem - e téren legalábbis.

Semmit sem tehettem ellene. Hagynom kellett, hogy üssenek, némán tűrni minden sérelmet, csak, mert nem olyan voltam, mint ők. Ha egyszer is vissza mertem vágni szóval, tettel vagy bármivel, én voltam minden utolsó hazudozó, hiába mondtam, én csak védekeztem, a körülöttem levők nem láttak túl a gyűlöletülön, lenézésükön; nem hittek nekem. És ez még mindig fáj...

Minden egyes ütés, rúgás, gyűlölködő pillantás nyoma ott ég a testemen, minden bántó szó tőrként hasít a lelkembe. És ezek a sebek soha nem gyógyultak be. Sőt, ahogy múlt az idő, egyre mélyebbek és fájdalmasabbak lettek. Talán túlságosan is...

Senki nem tud róla, hiszen teljesen másként ismernek, és a világért se fedném fel előttük a múltam. Néha mégis látják, hogy baj van, mégsem kérdezik - vagy csak nem akarnak róla tudomást venni? -, helyette még mélyebben taposnak amúgy is sérült lelkembe... De, ha nem kellek nekik, legalább mondanák a szemembe! Az, hogy egyszerűen nem törődnek velem, mindennél rosszabb. Persze ők nem tudják, hogy bántanak - talán nem is akarnak -, mégis ott rúgnak belém, ahol a legjobban fáj. Túl sokszor, rúl fájón, túl mélyen...

Valamikor régen azt hittem, több évnyi szenvedés tán végre boldog lehetek. De most rájöttem: semmi nem változott: halvány örömök; hiú remények; csalódás; és újra csak: magány és rettegés. Az elmúlt időszak csak egy túl szépnek és igaznak tűnő álom volt. Minden, amit róluk hittem, minden szép emlék most csak fájdalmat okoz. Pedig ők fontosak voltak nekem. Bíztam bennük...

És most újra csalódnom kell... Minden csak puszta képmutatás volt. Minden, amiről azt hittem, hogy igaz lehet, a remény, hogy én is részese lehetek ennek a tündérmesének... Az egész egy csodás álom volt csupán, ami néhány pillanat leforgása alatt rémálommá vált. Nekik köszönhetően. Nekik, akiket most gyűlölnöm kell, akik akaratlanul is annyi szenvedést okoztak, akikért annak idején mindent odaadtam volna, és, akiket szerettem.

De ez régen történt. Valamikor, nagyon régen, mikor még őket hívtam: a barátaimnak.