"Egy tizenéves lány lépett szobája ablakához, és látszólag unottan nézte az ismerős tájat. Azt a képet, ami annyiszor megihlette az elmúlt évek alatt, amiből már annyiszor merített erőt. Egy megsárgult levél landolt a párkányon - alig volt nyár közepe. A rövid virágzás és pompa után, amit a tavasz, a kikelet hozott, már most elkezdődött a természet kora őszi haldoklása, hogy még egyszer, mielőtt hosszan tartó álomba szenderülne, egy új, színpompás köntöst felöltve énekelhesse el hattyúdalát. Mindig megragadta az a csodálatos újraéledés, amit a természet évről évre mutatott...
A lányt megint - aznap már sokadszorra - elragadták a gondolatai, és egy teljesen más világban járt. Egy olyan helyen, amit ő teremtett saját magának, ami csak az övé volt. Egy csoda.



Olyan sok mindenre használjuk ezt a szót, olyan könnyedén általánosítunk belőle, hogy észre se vesszük, ez a különleges szó közhellyé vált. Ma már csak legyintünk, ha azt halljuk: csoda. Pedig régen jelentett valamit. Misztikust. Földöntúlit. Valamit, ami egyszerű ember számára meg nem fogható, elérhetetlen.
Pedig mi is képesek vagyunk csodákat létrehozni. Te is. Nem kell hozzá különleges hatalom, drága eszközök, csak darab papír és egy toll. Na, meg, persze némi fantázia. Képes vagy rá, hogy - ha nem is a való életben -, de megvalósítsd régi álmaidat, kiadhasd az érzéseidet egy olyan világ keretei között, melynek csak te magad szabod meg a határát. Csak te, és senki más. Te formálod ezt a világot olyanra, amilyenre csak akarod, Te döntöd el, hogy kivel mikor mi történjen.

Úgy érzed, majd' szétvetnek a gondolatok, a kitörni vágyó érzések, tudod, a legjobb lenne leírni, hogy az a szűnni nem akaró kavalkád, az egymásba torlódó gondolatok - okozta furcsa, ismeretlen érzések végre enyhüljenek, mégsem teszed. Azt hiszed, amiket most gondolsz, teljes összevisszaság. Mégis, mikor végre rászánod magad, és leülsz írni, saját magadat meglepve látod, hogy a kusza gondolatokból hogy lesz teljes és egyedi gondolatsor, hogy formálnak a gondolatok betűket, a betűk egymásutánjai szavakat, a szavak sorozatából létrejött mondatok pedig szöveget, hogy végül egy olyan történet kerüljön ki a kezeid közül, ami csak a tiéd. Ami csak te vagy. Látod, hogy idővel egyre jobb, követhetőbb írások kerülnek ki a kezeid alól, azt viszont nem veszed észre - vagy csak alig -, hogy közben te is fejlődsz; a története(i)ddel változol, s közben számodra fontos dolgokra jössz rá.

Számomra ez a csoda. És ezt Te hozod létre. Mi alkotjuk meg ezt a világot, ami csak valahol mélyen, a gondolataink között létezik. És valósággá tesszük. Megosztjuk másokkal, hogy örömet szerezzünk nekik, és csak reméljük, hogy van valaki, aki véleményre is méltatja azt. Válaszokat várunk. Megerősítést. Biztatást. Hogy újra elöntsenek ezek az ismeretlen gondolatok, amiktől elsőre megrettensz, és azt hiszed, ez nem te vagy. Mégis, mire a történet végére érsz, rájössz, hogy neked is benne van egy részed, hogy akaratlanul is magadról formáltál meg bizonyos karaktereket. Rájössz, mennyi mindent kaptál ettől a világtól, mennyi mindent adtál másoknak, és, a tudat, hogy mindez tőled származik, egyszerűen leírhatatlan.

Itt nagy dolgokat alkothatsz. Kapj az Életben bármennyi elutasítást, ez a világ - a Te világod - mindig visszavár, hogy menedéket nyújtson azon a viharos tengeren, kapaszkodót egy véget nem érő örvényben, melyet itt, a Földön Létezésnek neveznek.



Egyetlen lehulló falevél idézte elő mindezt. Egy ilyen egyszerű és természetes jelenség, ami egy hétköznapi embernek semmit sem jelent. Egy legyintéssel elmegy mellette, és éli tovább megszokott életét. De ő nem. A lány ellépett az ablaktól, hasra vetette magát az ágyon, majd eszeveszett tempóban írni kezdett. Látta, de nem nézte, ahogy apró betűi betöltik a hófehér papírt, életet adnak neki, és a sorok közül egy újabb történet bontakozik ki, melynek középpontjában egy mindent felbolygató lehulló, megsárgult levél állt..."


Ki hinné, hogy ezt a szösszenetet egy kora tavaszi estén írtam? Szerintem nem sokan. Akkor ugyanis, amikor a történet megszületett, ebben a különleges világban én is ott álltam a lány mellett, az ablak előtt, a tájban gyönyörködve, és elmerengve néztem, ahogy a szél egy lehulló, sárga falevelet sodor a párkányra...