Szavak nélkül
Alkonyodott. Odakint hideg, csontig hatoló szél süvített. Kinéztem a vonatablakon, de a ködtől szinte semmit se láttam. De ez nem is érdekelt. Valahova messze, a ködön túlra néztem, ahol végre megtalálhatom őt. Nem figyeltem az elsuhanó tájra, vagy a vonat mellett haladó autókra, csak ő érdekelt. Eszembe jutott a tegnap este, s ennek gondolata még fájdalmasabbá tette a szívemben égő sebeket, melyek most újra felhasadtak, és jobban véreztek, mint előtte bármikor.

Nem értettem, hogy a többiek hogy képesek ilyenkor is nevetni, heccelődni, mégis bekapcsolódtam. Velük nevettem minden ostoba poénon, más lehetőségem nem volt: fel kellett vennem a legjobb álarcom. Pedig legszívesebben a képükbe vágtam volna az igazságot, üvöltöttem volna. Vissza akartam menni, ott akartam lenni... Tudom, hogy semmit nem tehetnék érte, de legalább ott lennék, és ez a legtöbb, amit tehetek, hiába lennék képes bármire érte. Ha kaphatnék egy új esélyt, ha ott lehettem volna, minden más lett volna, s talán most nem lennék itt, nem hasadna meg a szívem a hiányától. Talán nem ide jutottunk volna. Talán… De ez már megtörtént, és ki vagyok én, hogy a múltat megváltoztassam?

Már az éj leple alatt egy könnycsepp gördült le az arcomon. Senki nem látta. Nem is láthatták, hisz' túl sötét volt, csak néhány telefon kijelzője adott némi fényt. Odakint vaksötét volt, csak a Hold fénye hatolt keresztül az egyre sűrűbb ködön, bent pedig a lámpák halvány fénye csak az ülések közti folyosót világította meg. De nekem csak két fénypont létezett: egy könnyektől ragyogó szempár velem szemben. Ahogy egymásra néztünk, azonnal tudtuk, hogy mit érez most a másik. Sokáig néztük egymást, talán csak percek, de lehet, hogy órák teltek el. Ezalatt nehéz csend telepedett a vonatra.

Mintha már mind tudtuk volna, hogy több száz kilométerrel arrébb mi is történt. És, ahogy erre gondoltam, mintegy varázsütésre kitartóan rezegni kezdett a mobilom, a gyomrom pedig összerándult. Nehezen szakítottam el tőle a tekintetem, de végül mégis a táskámhoz nyúltam, és megkerestem a telefont, bár a szemembe tóduló újabb könnyektől alig láttam. Tudtam, hogy ez az üzenet jó hírt most nem hozhat. Összefolyt előttem az SMS szövege, de anélkül is tudtam, hogy már vége. És én nem voltam ott…


Két könnyektől csillogó, szomorú szempár,
pillantásukkal némán vigasztalják egymást.
Óvatosan letörlik egymás könnyeit;
melyek mindkettejük szívét égetik.


Ha ott lettem volna, talán jobb lett volna. Talán sokkal rosszabb, hiszen láttam volna, de mégis ott lettem volna, és tudnám, hogy elment, és most nem kapaszkodnék az emlékébe foggal, körömmel. Most is rá gondolok, és felrémlik előttem az az arc, amit olyan rég ismerek, és számomra minden apró emlékfoszlány egy világot jelent; egy részt szívem darabjaiból, melyek most tőrként hasítanak belém, mégsem hagynám el soha, semmiért. Mert ez jelent mindent a múltamból. Ebben van az egész életem. S most mindez egy pillanat alatt semmivé lett.

Csak akkor jöttem rá, hogy ráz a néma zokogás, mikor valaki mellém ült. A holdfény épp az arcára vetült, s az ismerős vonások mögött ugyanazt a szempárt láttam meg. Egy csodás szempárt, ami most túlragyogott minden csillagot. Éreztem erős karját a vállamon, amivel most olyan gyengéden húzott maga felé. És én megadtam magam a szelíd késztetésnek: széles vállán nyugtatva a fejem, biztonságot adó karjai között végre szabad folyást engedhettem elfojtott könnyeimnek. De ezek már nem csak a szomorúságé voltak. Mert a tudat, hogy az, akire a legkevésbé számítottam, mégis itt van velem, próbálja éreztetni ezt, és, hogy megért, mindannak ellenére, ami ma este történt, boldogsággal töltött el. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

Valami meleget éreztem a vállamon. Forrót. S, mikor rájöttem, mi az, már égetett. Az ő könnye volt. Erre a tudatra összerándultam, ő pedig azonnal elengedett. "Ne!" kértem suttogva. Kedvesen végigsimított az arcomon, én pedig elmosolyodtam. Éreztem, hogy végre rászánta magát. Arcunk egyre közelebb, és közelebb került egymáshoz szemünk vadul ugrált, ahogy a másikéban visszakozást, elutasítást kerestünk. De nem találtunk. Aztán végre megcsókolt. Hosszan, és lágyan, és én gondolkodás nélkül, viszonoztam. De sokkal többet jelentett ez egy egyszerű csóknál. Mert most mindketten nehéz időszakon megyünk keresztül. De tudtuk, hogy együtt képesek leszünk ezen túljutni, és reggelente újra visszatérni a hétköznapokba. Szavak nélkül ugyan, de megfogadtuk, hogy most már a végsőkig kitartunk egymás mellett. És ezzel a csókkal megpecsételtük a fogadalmunkat.

Fény kergette szét a sűrű sötétséget: egy város fényei látszottak az ablak túloldalán. Körülöttünk többen is szedelőzködni kezdtek, mert állomáshoz közeledtünk. Mi ketten pedig, ahogy egy utcai lámpa bevilágított az ablakon, azonnal szétrebbentünk. Zavartan mosolyogtunk magunk elé, de még mindig fogtuk egymás kezét.

Aztán lassan továbbindult a vonat, és újra elsötétedett minden. Sokat ígérő pillantásokat váltottunk, de az egyre nagyobb mozgolódás miatt már nem tudtuk nyugodtan folytatni, amit elkezdtünk. Azt viszont tudtuk, hogy még bőven lesz alkalmunk erre. Ahogy a többiek, mi is lassan szedelőzködni kezdtünk, kabát, táska, miegymás, nem mintha túl sokat láttunk volna a gyér világításban: épp csak, amennyit kellett.

Hírtelen mégis ragyogó fény támadt a kocsi másik végén, és a fényből egy alak bontakozott ki. Körülöttem minden zaj elült, mindenki mozdulatlan volt. Nem lepődtem meg, hiszen médiumként nem ez volt az első alkalom, hogy egy halottat látok. Az viszont már annál inkább megrázott, hogy ez a halott olyasvalaki volt, akivel annyi éven át mindent megosztottam, és, akihez annyira kötődtem. Állítólag csendbenment el... Békében. De, akkor most nem lenne szabad itt lennie - az eszem ezt súgta, de a látvány, és az érzés, hogy miattam jött vissza, minden mást elnyomott. Nem létezet semmi más észérv, csak ő.

Lassan közeledett felém, s közben a drága arc vonásai kedves mosolyra húzódtak. Néhány perce talán még sírva könyörögtem volna neki, hogy vigyen magával, de most… most nem. Tudtam jól, hogy utoljára látom, hiszen a halál után az emberi lélek megváltozik: a régi emlékek eltorzulnak az idő múlásával, és a lélek már nem képes új dolgokat befogadni. Én mégis elmosolyodtam. Sok mindent mondhattam volna búcsúzóul, de tudtam, a szavaimmal már úgysem tarthatom itt. Ehelyett csak egyetlen szót rebegtem, amiben minden benne volt, ami az elmúlt években történt. Kezdetben elfogadás, később hála, végül pedig szeretet: "Köszönöm."

A látomás lassan tovatűnt, és körülöttem újra felhangzott a megszokott morajlás. Tudtam jól, hogy holnap reggeltől vissza kell rázódnom a hétköznapokba, és szembe kell néznem több tucatnyi munkatársam sajnálkozó tekintetével... Bizonytalan jövő előtt állok. Nem tudom, valaha visszamehetek-e arra az egykor idegen helyre, amire most szinte második otthonomként tekintek, egyáltalán itthon hogy fognak fogadni azok után, amit láttak, de most ez számított a legkevésbé. Egy volt a lényeg: ott voltam. És emellett a tudat mellett minden egyéb másodlags volt...